120 dB október 1-7.

2016. rocktóber 1-7. között: Bad Company, London, Wembley Arena – 2010. április 11.

Véget ért a Josefinában tartott 3. koncertünk (P.Mobil), és hajnali fél négykor elindultam haza. Sok időm nem volt, mert négyre jött értem a taxi, hogy kivigyen Ferihegyre. Fapados gép, se étel, se ital, majd érkezés London Luton nevű repülőterére. Ez 34 mérföldre (kb.60 km!) van a belvárostól. Innen vonattal indultam a Kings Cross állomásra, ott metróra szálltam, a Wembley Parknál le, átszállás buszra, négy megálló és máris ott voltam az Ibis Hotel előtt.

A Wembley Citybe özönlöttek az emberek, mert a stadionban kupamérkőzések voltak. 90000 szurkoló üvöltött egész délután, mint a sakál. Zárt ablakon keresztül is mindent hallottam, mert a szálloda közvetlenül a stadion, illetve az Aréna mellett van. Döglés (ájulás) után átsétáltam a koncertre.

A londoni Wembley Aréna olyan a rockzenében, mint a milánói Scala az operában. Az európai, angliai turnék utolsó állomása, amerikai szuper produkciók helyszíne. Az épület elég "ipari", de mindig megszépül a zenétől, a közönségtől, az élményektől, emlékektől. Utoljára Paul McCartney koncerten voltam itt. (A kimért pezsgőt műanyag pezsgőspohárban adták!) Korábban többször is tátottam a szám, fülem, szemem. Pl. a Rush bulin 30 éve.

Ami miatt szeretem az angol közönséget; nem divatból járnak koncertekre, nem a név miatt, ismerik a számokat, tudják a szöveget, énekelnek, ordítanak, fütyülnek, tapsolnak, jól érzik magukat. Isznak rendesen, de nem részegek! Beléptem az ajtón, és irány a hivatalos árusítóhelyek egyikéhez, ahol mindig megnézem, mi a felhozatal. (DVD, CD, turnétrikó stb.) Rögtön megvettem a 2008.08.08-as Hard Rock Live DVD/CD-t (amit már ismertem). De az igazi zsákmány az aznapi (!) koncert tripla CD-n. Az Interneten már nem tudtam megrendelni, mert napok alatt elkelt mind, de örömmel láttam, hogy a helyszínen még árulták 20 fontért. Azon törtem a fejem, hogyan csinálják. A koncert után, mikor kezembe nyomták, kiderült. Az első két CD készen adták oda, a harmadikra maradt 22 percnyi anyagot egy kód ellenében lehetett letölteni a Netről, és mindenki magának pörzsölte a teljesen előkészített korongra. Jöhetett a büfé, WC, büfé, WC, aztán irány a helyemre.

A műsort Steve Rodgers (Paul Rodgers fia) kezdte. Néhány dolgot tudni kell a Rodgers családról. Paulnak két gyermeke van a japán feleségétől, Machi-Ko-tól, Jasmine és Steve. BOA néven közös zenekaruk is van! (Aki ismeri a Strat Pack DVD-t, az ott láthatta őket együtt fellépni az apjukkal.) Mindketten nagyon jól énekelnek, és gitároznak.

Vissza a koncerthez! Bejött a Steve "gyerek", öt számot nyomott le, majd el. Hibátlan volt, és igen tetszett. Valami olyasmit éreztem, mint az Atlantic Records 40 éves jubileumi buliján, amikor bejött a Led Zeppelin, és a dobnál a filmjükből ismert kisfiú, a felnőtt Jason Bonham ült.

Rövid szünet után jött az Aerosmith zenekar gitárosa, Joe Perry a Project-jével. Már a Joe Perry Project neve is jellemző a zenekarra. Nehezen tudom elképzelni őket másként, mint előzenekarként. Igaz Special Guest-ként hirdették őket, de semmi különös, egyedi nem volt bennük. Ha valakit érdekelnek a részletek, megtalálja a Neten, ha beüti a keresőbe a http://www.setlist.fm/setlist/joe-perry-project/2010/wembley-arena-london-england-4bd4873a.html, ott hallhatja, nézheti is a bandát. 12 számot játszottak, köztük jó pár feldolgozást. Jól szóltak, hangos is volt, a közönségnek is tetszett, jöhetett a szünet.

Nagyon sok zenekart láttam már élőben, de kettőre eddig nem sikerült eljutnom. (Led Zeppelin és Bad Company) Hiába van közel ezer koncert DVD-m, az nem ugyanaz. Paul Rodgerset is elkaptam már koncerten egy párszor, de most megcsíptem a bandával! (Simon Kirke dobos, aki már a Free-ben is együtt játszott Paullal, Mick Ralphs szólógitáros, és a Hang, Paul Rodgers.) Az eredeti tagok mellett Howard Leese multihangszeres, aki a Hart gitárosa volt, valamint a bőgős Lynn Sorensen egészítették ki a bandát. Mindketten régóta tagjai a Paul Rodgers Bandnek is. Sajnos a negyedik Bad Co. Tag, Boz Burrell basszusgitáros 2006 szeptemberében 60 évesen elhunyt.

A roadok lekapták a J.P. Project alapjait, a függöny mögött készen állt a főműsor cucca. Kitoltak egy zongorát, a keverőállásokban mindenki a helyére került, fülhallgatók fel, összes fény le, gépzene ki, függöny szét, és a villogó vakuk fényében megpillantottuk a ZENEKART!

Pergő, nagydob beütés, és berobbant a Bad Co. a Can't Get Enough című számukkal. (Többek között ezt is játszottuk a P.Mobillal még a Metró Klubban, mert a V. Gyulának nagyon jól "álltak" a Free, Bad Co. számok. Egyet - a Shooting Star-t - énekelt K. László is, azért mert annak hosszú volt a szövege.)
Aztán jöttek sorba a számok, ami része volt az életünknek. Mellettem egy magányos, középkorú angol nő végig sírta az egész koncertet, ami 16 számból állt.

Can't Get Enough

Honey Child

Run With The Pack

Burnin' Sky

Intros

Young Blood

Seagull

Gone, Gone, Gone

Electricland

Simple Man

Feel Like Makin' Love

Shooting Star

Rock 'n' Roll Fantasy

Movin' On

Encore:

Ready For Love

Bad Company

Encore 2:

Deal With the Preacher

A részleteket megtaláljátok a következő helyen:
http://www.setlist.fm/setlist/bad-company/2010/wembley-arena-london-england-53d48739.html

A koncert három számban (Live For The Music, Rock Steady, Good Lovin' Gone Bad) különbözött a Hard Rock Live anyagához képest.

Az ember mindig próbál hibákat találni mások buliján, de ez azon ritka esetek egyike volt, ahol nem lehetett belekötni semmibe. Paul Rodgers úgy énekelt, mint egy madár. A zenekar játszott. A sok vén hülye, velem együtt, éveket fiatalodott. A www.mobilizmus.hu oldalra teszünk fel egy kis kóstolót. Ez az, amit én ROCKZENÉNEK tartok. Ezen nőttünk fel, ezen tanultunk, ezt szerettük, és ezzel halunk meg.

Elhallgattam volna még egy darabig, de felkapcsolták a teremvilágítást, és elindultam a koncertet tartalmazó tripla CD-ért. A Wembley előtt vadul árulták/vették az olcsó, nem hivatalos trikókat, plakátokat a földre leterített műanyag zsákokról. Az árusok, ha eladtak mindent, fizikai adottságaiknál fogva könnyedén eltűntek a sötétben. Visszasétáltam a szállodába, az ágyban még nézegettem egy darabig a CD/DVD zsákmányokat, közben lenyomtam néhány hideg, fekete Guinness sört. Aztán a hosszúra nyúlt két nap után alvás. Valószínűleg utoljára voltam Londonban koncerten.

Schuster Lóránt/P.Mobil